"Visz a hullám, sodor az áradat, Hol ér partot, nem tudom. Körülöttem nyüzsög a délután, Végigkísér a városon. Úgy is indult, hogy nem ez az én napom, Körbe jártam és itt vagyok. A sosem nyíló arcokat bámulom, Mint egy változó kirakatot. Valakit várok, valakit várok... Voltam én már igazán mélyen is, Ismerem jól a sűrűjét. Mindig vártam valami változást, Pedig láttam, hogy nincs miért. Visz a hullám, sodor az áradat, Ami nincsen, azt képzelem. Sosem értem, mi hogyan romlik el És mi kell ahhoz, hogy jó legyen. Valakit várok. Valakit várok. Volt zavaros útból éppen elég, Néhány jó nap kéne már. Mindent elborít, ha jön a sötét És jön még rosszabb a rossz után."
"Nézem, hogy állnak a fák a szélben, Nézem, hogy szállnak a varjak a réten. Sebesen száguldok egy vonaton éppen, Torzult arcom az ablakok tükrében. Szállok a széllel szerte széjjel, Szájak ma éjjel enni kérnek. Sárosan fénylik a holdam az égen, Beesett arcom a sápadt víz tükrében. Álarcok hullnak, új fények gyúlnak, Hamisak múlnak, színek fakulnak. Keresek én is egy jelet a képen, Fáradt arcom a képernyő tükrében. Épp, hogy elmúlt éjfél egy perccel, Ma minden más lesz, rövidebb eggyel. A hajnalt várja a lefagyott gépem, Keresed azt, ami rám emlékeztet téged. Nem tudom megváltoztatni a világot, hát miért tud a világ megváltoztatni engem? Ha megváltozom, nem lehetek már ugyanaz. Ha nem változom, egyszerűen elvesztem."
"Kérsz, amit kérsz, Kell, neked kell. Nem tudnám megadni, amit kérsz, Nem tudnám megadni, ami neked kell. Fáj, hogy fáj. Csak várj, még várj. Megpróbálom újra, csak neked, De változtatni mindent, nem lehet. Nagyon sok van még, amit el kéne mondanom, De félek, többé nem hagysz rá esélyt. Kell, hogy legyen indok, hogy miért történik minden így. Rendben, ülök csendben, várok rád. Addig is ... Kell, hogy legyen indok, hogy miért történik minden így. Rendben, ülök csendben, várok rád. Ülök csendben és csak várok rád..."
"Segíts, olyan egyedül vagyok. Gyere és segíts. Nem látod, hogy meghalok? Segíts. Te vagy, aki hallhatod. Gyere és segíts, ha hallgatnak a csillagok. Mondd, hogy veled vagyok, Hogy azt akarod, ne csak benned éljek tovább. Álom, hagyd hogy így legyen, Túl szép talán. Álom, most te ébredj fel bennem, Láss valami mást. Segíts, vagy darabokra téplek szét! Gyere és segíts, most csodálkozol, hogy miért? Segíts. Nem érted, vagy nem hallod? Gyere és segíts. Véreznek a csillagok. Mondd, hogy a tiéd vagyok és azt akarom, Hogy csak nekem lángolj tovább. Álom, hagyd hogy így legyen, Túl szép talán. Álom, most te ébredj fel bennem, Láss valami mást."
"Hülye voltál, mondom magamnak, Majd ha ez elmúlik. Csak múlna már el, Nem is én vagyok ez már. Csak szerettem volna, ha Velem is van ilyen És most benne vagyok, Még sosem volt sűrűbb homály. Pont az az egy, Az az egyetlen darabja, Az kéne. Elvinném, s ha nem akar Meghalni, a többi jön el érte. A szíve egy dobozba' Bársony közé raktam. És most kopognak Az ajtóban állsz, én meg: -Örülök, hogy itt vagy. -Gyere be, mit hoztál ide el? Csaknem hiánytalan. -Mindenem itt van, Csak a szív kéne, Ami még Nálad van. -Azt nem adom, mert Te azt Örökbe adtad. Szólok mérgesen, s becsapom Az ajtót, felõlem meghalhat. Aztán megbánom, tessék A sajátom, nesze, Az itt van. Dobogjon az benned, Szolgálja életed, Amíg van. Hülye voltál, Mondom én majd, Ha ez elmúlik. Csak múlna már el, Nem is én vagyok ez már. Hülye voltál, Mondom én majd, Csak múlna már el, Nem is én vagyok ez már..."
"Élni jó! De az élet szar. A hang, meg a kép. Egy éjszakát megint átittam, Ne kérdezd, miért. Vagy érzed, vagy tudod, Vagy már sose fogod, Nem vezet Égi Fény. Nem látod, hogy hová, Csak húznak a napok És józanul nincs remény. A Sötétség tombol, A Hülyeség árad, A Gyűlölet felfal, Ha bele is hal. A Sötétség tombol És sohase fárad, A Gyűlölet felfal, Ha bele is hal. Élni jó, csak az élet szar, És őröl a gép. Akármit higgy, az is másként van, Hát áldjon az Ég! Vagy érzed, vagy tudod, Vagy már sose fogod, Az álom itt földet ér. Nem látom, hogy hová, Csak húznak a napok Józanul nincs remény."
"Hadd kérjek most bocsánatot, Pont azért, mi én vagyok. Megérdemlek minden pofont, Ha jól esik, hát bántsatok. Ne higgyetek nekem semmit, De engedjétek el kezem, Menthetetlen lélek vagyok, Bárhogy teszek, vétkezem. Nincs mentség a bűneimre, Ne is keress szavakat, hisz Jó szándékkal indul útnak minden önző akarat. Én raktam a szívem helyén félelmetes hegyeket, Hazug vagyok, fordíts hátat, menj el, amíg teheted. Sosem leszek jó, már tudom, Meg azt, hogy nem is akarok. Tíz körömmel, térdre rogyva száraz földet kaparok, Gödröt ások, belefekszem, átalszom egy századot. Elfáradtam. Beleuntam, és nem kérek bocsánatot. Már nem kérek bocsánatot."
"Ha én lennék a szerelmed, Minden máshogyan menne, Te is máshogyan mennél El tőlem, mint tegnap este. Megszoknád a hús szagát, Megszoknád az ólmokat, Megszoknád az életem, Miként a sajátodat. Ha én lennék a szerelmed, Szeretnél, mert megszoktad, Ahogy megszokásból rugdalod Magad elé az álmokat. Ha villanyt oltasz a sötétnek És halkan kicipzározod őt És magadba rakod a régi semmit, A megszokott, soha el nem jövőt. Ha én lennék a szerelmed, Biztos nevetnél néha, Persze nem többször, mint most, Csak rosszabb vicceken ha én a Szerelmed lennék, Mindig máshogy neveznélek, Termések, állatok, kis izék, Magamban most is beszélek. Ha én lennék a szerelmed, Biztos, hogy a miénk lenne, Az egyszerű igazságok boltja És te eladó lennél benne. Ősszel mindig lemennénk A tengerpartra szlottyos fügét Enni a kiégett fű közül, Akkor ha, én lennék. Ha én lennék a szerelmed, Sok szerencsét hozzám, Ígérem, nem leszel hibás, De sok múlik majd a kémián. Én már elterveztem mindent, Egy életre elég a dolgunk, Igérem nem lesz sok időnk Egyedül lenni, úgy már voltunk. Ha én lennék a szerelmed, Rám mondanád, hogy ez Ő. Csak el kéne hinned És úgy kellenék neked, mint a levegő. Ha én lennék a szerelmed, Biztos sokszor bántanálak. Hogy tudsz így szeretni? Én soha nem tudnálak..."
"Ostoba szavakkal támad, a hazug, ha otthagyod. A buta az túl okos lesz, ha nem vagy ott. Az irigy semmit nem alszik, éjszakákon át. A hiúnak orráig ér a nagyvilág. Soha nem hagyom abba, csak újra kezdem el. Újult erővel tép a szenvedély. Kérdezni akkor is fontos, ha senki nem felel. Mindegy, hogy milyen az út, ha menni kell. Nézz körül és válassz! Tudnod kell a választ! Nézz körül és válassz! Tudnod kell, ki vagy...! Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz és akárhogy szétszakadsz... Soha nem elég. Soha nem elég. Soha nem elég. Soha nem elég..."
"Kísértenek már gyerekkoromtól kezdve, jönnek az utcán, otthon, az ágyban fekve. Titkos társaságba, rejtélyes szervezetbe, A rossz ellen, a jóért, azonnal lépjek be. Egy pillanat, amíg kínlódtam, nem sok. Az első lépés örökre felavatott. Az ajtó csak befelé nyílik. Egy percre megálltam, Elmosolyodtam az árulók kapujában. Beléptem az első homályos terembe, Egy fekete párduc ugrott az ölembe. Nevemen szólított, s nem voltam megijedve, A kiscicád vagyok, suttogta lihegve. Különös zene szólt egy barna szobából, Láttam, ahogy a körben egy aranyszobor táncol. Páncélfejű szörnyek csíkos pizsamában, Csodálkozva álltam az árulók kapujában. Most érkeztem, és máris mindenki ismer. Egyértelmű világ, csakis egyet tisztel. A falon nincs zászló, csillag, sem feszület, A talált tárgyak között sem lehet becsület. Nő boldog a nővel, fiú az anyjával, Nem törődik senki a világ bajával. Megnyugodtam végre, magamra találtam, Mosolyogva állok az árulók kapujában."